Mezeifutó OB - Szentendre

Versenyzőink eként számoltak be szereplésükről: Balog Evelin Ez volt életem egyik legérdekesebb versenye, mivel furcsa módon előtte lévő nap nem izgultam, csak a verseny előtt pár órával. Furcsa érzések voltak bennem a rajt előtt, mert egyrészt a repülők közben jól éreztem magam másrészt meg nagyon izgultam, hogy hogyan fogom bírni a távot. Szerencsére később a többi futamot nézve kicsit megnyugodtam. Nagyon hideg volt, ami engem eléggé megviselt. A versenyen az első kör még nagyon jól esett, de a második közben sajnos lezsibbadtam, és lefagytak a végtagjaim, ezért az emelkedőnél csak kis léptekkel tudtam futni. A harmadik kör kezdetekor ért utol az ellenfelem (Szabó Kitti), akit kb. 3000 méternél elengedtem. Őszintén szólva nem volt bennem akaraterő (de ez lehetett a fáradtságtól is). Amikor beértem a célba, arra gondoltam, hogy végre vége a versenyidénynek. Tetszett ez a verseny, megnyugtató volt a helyszín, de voltak kellemetlen szakaszai is. Az emelkedős rész, a pajtán át futás nem igazán nyerte el a tetszésem. A tavalyi helyszínt jobban kedveltem. Még egyszer szeretném megköszöni Szabó Imrének és Szabó Anikónak a felkészítést és a segítséget a versenyre való eljutásban. Nagyon jó érzés, amikor melegítés után Anikó néni ott van a nyújtásnál és biztat, és amikor Imre bácsi azt mondja: - Meg tudod csinálni! Köszönöm szépen az egész évi felkészítést! Dani Áron A szentendei Skanzenben megrendezett versenyen 6 kört kellet teljesíteni, ezeket a köröket én két részre osztanám: az első kört leszámítva, ami rövidebb volt egy 400 méterrel, minden kör egy kis hurokkal kezdődött, aminek az eleje nagyon lejtős, a vége pedig homokos és erősen emelkedős. A jóval nagyobb "főkör" első fele felfelé vezet, ez a rész igencsak technikás a cikk-cakkban haladó kanyaraival, s furcsamód sokkal jobban esett, mint a kör második felét uraló enyhe lejtő, ami teljesen szétszedi az ember mozgását. A nevezés gyorsan és zökkenőmentesen történt, a call roomon ugyancsak akadálytalanul haladhatott át az ember, az egyetlen észrevétel - amit majd a jövőre itt rendezendő Mezei EB szempontjából tanácsos korrigálni - a WC-k alacsony száma, amit ajánlott lenne feljebb tornázni. A Gáborral és Gáspárral való melegítés nem esett túl jól, de ennek inkább csak örültem, mert ilyenkor szoktam jót futni. A Skanzennek kellemes hangulata volt, a melegítés alatt a nap is kisütött, és a hőmérséklet is emelkedett 1-2 fokot, így végül úgy döntöttem, hogy sapka és kesztyű nélkül vágok neki a megmérettetésnek. Az idő rettentő gyorsan eltelt, és én máris a rajtvonalnál találtam magamat, ahol szintén nem várattak meg minket még pár percig (pedig már megszoktuk), így még izgulni sem volt időm. Az első 2-3 km-nek nagy lendülettel vágtunk neki, Csere Gáspár, Czindrity Attila, Kállay Dani, Farkas Dárius, Zatykó Miklós, Faldum Gábor és jómagam. Ez a csapat igencsak gyorsan leredukálódott, de igazából észre se vettem, hogy Dárius, Dani, vagy a felnőttek között jó néhány erősebb futó mögöttünk fut, mert arra figyeltem, hogy a bolytól, amit leginkább Gáspár vezetett, ne szakadjak le. A verseny közepe tájén már mindig vártam, hogy túl legyünk a kis hurok végén levő 10-15 méteres emelkedőn, mert az mindig olyan érzés volt, mintha megállnék, a pálya többi része egyébként kifejezetten tetszett. Az 5. körben kicsit el is hagytam magam a szóban forgó hurok végén, akkor szakadtam le Gáspárról, a továbbiakban pedig kicsit megtörve futottam le a hátralevő másfél kört. Közben gondoltam olyanokra, hogy basszus most úgy belassulok, hogy még Attila is utolér, és így is lett, a következő körben, ugyancsak a hurok végén le is hagyott. Tudtam viszont, hogy ő azért már elég régóta fut holttérben, én pedig lazábbra vettem a tempót az elmúlt 1 körben így talán lesz némi esélyem visszaelőzni a pálya második végén levő hosszú egyenesen. Amikor azonban oda értem, nem igazán hittem benne, csalóka az az egyenes, és kicsit hosszúnak tűnt, Attila viszont csak nem távolodott, így a legvégére kihegyezve úgy döntöttem, hogy befogom, maximum tempóra kapcsoltam, nem érdekelt, hogy az utolsó méterekre esetleg nem marad erőm, csak minél hamarabb érjem utol. Ez a cél előtt b. 50 méterrel meg is történt, irdatlan sebességgel hagytam le Attilát. Attól már nem igazán tartottam, hogy hirtelen megújul, mert tudta hogy jövök, hátra is nézett, próbált is gyorsulni, de nem volt képes akkorát váltani. A hajrá azt hiszem azért is sikerült ilyen jól, mert én nagyrészt eddig is pályán csináltam a résztávos edzéseket, így nem vesztettem sokat a sebességemből, nem úgy, mint akik inkább a kilómétereket gyűjtötték hétről-hétre. Mint utólag kiderült, ez a hajrá kellett ahhoz is, hogy EB csapattag legyek. Továbbá a szerencsének kell tulajdonítanom azt is, hogy itthon már több hónapja nem volt csapadék, az utóbbi hetekben pedig fagy közeli idő volt, így a talaj sokkal keményebb, ráadásul most még a fű sem elég sűrű ahhoz, hogy csúszkáljon rajta az ember. A befutást követően mindenki gratulált a másiknak, öt perccel később viszont kicsit olyan volt, mintha nem is futottam volna fél órát, és kicsit bosszantott, hogy leszakadtam, hisz a versenyvégi sprint is jól mutatja, hogy ennél több kéne legyen bennem. Felnőttek között 7. helyen értem célba, az utánpótlás korosztályúak között pedig - akiket sajnos nem értékeltek külön - megcsíptem a dobogó legalsó fokát, tehát a 3. helyet. A 7. hely ellenére kaptam érmet is, Gáborral és Gáspárral együtt, mivel csapatban harmadikak lettünk a Vasas és a Vedac mögött. Ez nagy elégtétel a tavalyi OB után, ahol holtversenyben lettünk harmadikak, de egy - szerintem igazságtalan - szabály folytán mégis lecsúsztunk a dobogóról. Csere Gáspár 2011-ben, Hála Istennek már számos nagyszerű eredményt értem el. A sikeres évemet a mezeifutó versenyszezonnal fejezem be, amelynek egyik meghatározó eseménye volt a szombati Mezei Országos Bajnokság. A szentendrei OB-n egy igazán jó versenyzéssel a felnőtt élmezőnybe tudtam kerülni, ezért ez a futás nagyon emlékezetes marad számomra. Az október 15-én kezdődő 4 fordulós válogató-sorozaton egyre jobb eredményeket értem el. Szombathelyen 5., Sötétvölgyben 4., Dunaújvárosban pedig a második legjobbként végeztem az utánpótlás korúak között. Az OB-val kapcsolatban azt terveztem, hogy a pozíciómat megerősítve egy nagyon kemény, egyenletes iramú futással felvegyem a harcot a felnőttekkel. Ez felettébb jól sikerült, hiszen meglepetésemre az abszolút 4. helyezésig sikerült felfutnom, valamint hivatalosan is (2. legmagasabb pontszámmal), bekerültem az U23-as Mezei EB csapatba. Habár már így is nagyon boldog voltam, a végén még érmet is kaptam: A BEAC felnőtt csapata ugyanis bronzérmes lett a csapatversenyben! Végül, az örömmámor akkor teljesedett be, amikor kiderült: Áron is (aki szintén remekül futott, 7. lett) bejutott a válogatottba! Tehát ez a bajnokság valóban nagy élmény volt, mint látjátok hosszú sorok teltek el, de a futásomról még semmit sem írtam… A versenyen kb. 8,6 km-t kellett 6 kör alatt teljesítenünk. A pálya nekem mindenképpen tetszett. Amellett, hogy különleges környezetben futhattunk, a domborzati viszonyok és a pálya vonalvezetése különösen kedvezett nekem. Az időjárás egy kicsit jobb is lehetett volna, de azért a hideghez és a szembeszélhez kellőképpen tudtam alkalmazkodni. A nehéz körülmények együttese tehát kemény versenyhelyzetet produkált, ebből azonban én abszolút pozitívan kerültem ki. Habár nem melegítettem be olyan alaposan, ahogyan szoktam, mégis nagyon lazán, nyugodtan álltam a rajthoz. A futást hittel és maximális fizikai és szellemi felkészültséggel kezdtem meg. Az első 2-3 kilométer könnyen ment, ezért bátran, erősen szaladtam. A 2. kör után már kezdtek körvonalazódni az erőviszonyok. Az első 4 versenyző egyértelműen elhúzott, ezt követve pedig kialakult egy 6-8 fős üldözőboly, amit szinte végig én vezettem. A dinamikus kezdés lendülete hamar elfogyott, ugyanis a technikás pálya sok energiát kivett belőlünk. A lendületes futás így hamar átfordult küzdelembe. Versenytársaimat, akik mögöttem loholtak, nem találtam túl erősnek, ezért reálisnak véltem az előkelő helyezésem megtartását. Egy idő után már azt vettem észre, hogy szinte nem is a többiekkel versenyzek, hanem a széllel és a terepviszonyokkal. Hirtelen elfogott a hosszútávfutói magány, már nem is figyeltem a többiekre, hanem csak arra, hogy a folytonos akadályokkal megküzdjek. A belső, monoton harcban az 5. km környékén egyedül maradtam, mivel ellenfeleim leszakadtak rólam. A következő 1 km-en jelentős előnyt tudtam felhalmozni. Érdekes, mert érzésem szerint nem is gyorsítottam, csupán tartottam azt a tempót, amit addig futottunk. Aztán, ahogy felfogtam, hogy mi is történt, elkezdtem a befejezésre koncentrálni. Arra törekedtem, hogy fenntartsam a hitemet és ezzel együtt a fizikai frissességemet is. Mivelhogy (akármilyen furán is hangzik) nem voltam még nagyon fáradt, sőt, jókora lendület lapult még bennem! A gazdaságosság és a józanság "fegyvereivel" próbáltam késleltetni a fáradtságot és koncentrálni a pozíció megtartásra. Ez maximális sikerült, már csak egy kör maradt hátra! Ekkor egy kicsit stresszes lettem, ugyanis nem tudtam, hogy az utolsó körön merre kell majd tovább menni (a kiírásban az szerepelt, hogy 5 nagy kört és egy kis kört kell futni..). Erre emlékezve szépen bekanyarodtam abba a sávba, ahol a nők futották a rövidebb köreiket, majd rögtön jeleztek a szervezők, hogy az nem jó irány.. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy csak azért szólnak, mert azt hiszik, hogy még egy körrel hátrébb tartok, vagy valóban nem arra kell menni.. Ezzel a cikkcakkal veszítettem pár másodpercet és lendületet, de nem volt gond, mert nagy előnnyel rendelkeztem. Továbbra se tudtam, hogy hogyan lesz pontosan ez az utolsó kör, azt gondoltam, hogy majd valamelyik hurkot levágjuk… Érdekes még volt erőm arra is, hogy a nézők közül megkérdezzek többeket, hogy merre kel majd menni. Válasz híján csak futottam tovább, majd egy idő után egyre biztosabb lettem abban, hogy az utolsó kör ugyanaz, mint az eddigiek és az első volt rövidebb. Megnyugodtam, majd nagy lendülettel vágtam neki az utolsó 500 méternek, ami végig lejtős volt, ezért nem okozott gondot, sőt a célegyenes különösen jól is esett. Végül pedig boldogan és hálásan értem célba az abszolút 4. befutóként! Áron pedig egy kitűnő hajrával a 7. helyezést szerezte meg! Nagyon örülök a szép eredménynek! Két hét múlva Szlovéniában futhatok újra a Mezei EB-n, mely számomra nagy megtiszteltetés és egyben komoly kihívás is! Boross Gábor A Skanzenben hűvös és szeles idő fogadott bennünket. A zord körülményeket hamar feledtette a hangulatos pálya látványa, a versenyzők és a nézők nagy száma és nem utoljára az a nagyon lelkesítő tudat, hogy egy Beacos csapatban indulhatok és versenyezhetek a 2011-es országos mezei futóbajnokságon két fiatal tehetséges futótársammal, Gáspárral és Áronnal. A melegítéssel minden rendben volt, még a "nap is ránk sütött", így a rajt előtti pillanatokban már nem fáztunk. A verseny elején próbáltam arra figyelni, hogy ne legyen túl gyors a kezdés. Talán ez sikerült, bár a harmadik körben már nem voltam biztos benne, hogy ez így történt. Sajnos futás közben már nem tűnt annyira hangulatosnak a pálya, mint kívülről. A verseny közepén egyedül maradtam, ezért az emelkedős, ellenszeles szakaszok még nehezebbek voltak. Az most is kiderült számomra, hogy ez a táv túl hosszú nekem, azonban nagy erőt adott, hogy a Beacos szurkolók kiabáltak, bíztattak és súgtak, hogy a csapattársaim jó helyen vannak és ezért mindent ki kell adnom magamból. Köszönet edzőnknek Szabó Imrének és a csapat két húzó emberének Csere Gáspárnak és Dani Áronnak, hogy felállhattunk a felnőtt országos bajnoki dobogóra. Ui.: és a lelkes szurkolóknak: Kolosnak, Zsoltnak, Tibinek, Bálintnak, Dilennek és Barnának. A képek elkészítéséért Talabér Attilát illeti köszönet.